Régi idők Forma-1-e, világbajnoki harcok az 50-es években 2. rész

A legtöbb szurkoló tudja, hogy az 50-es években született meg a Forma-1 és a korszakot egy bizonyos Juan Manule Fangio uralta. De azt már jóval kevesebben ismerik, hogy pontosan milyen szoros volt a világbajnoki címért a sorozat a hajnalán a harc, kik voltak a korszak legnagyobb pilótái és legjobb gyártói. Két részes sorozatunkban most a Forma-1 kezdeti éveibe engedünk bepillantást.

Régi idők Forma-1-e, világbajnoki harcok az 50-es években 1. rész

1955

Az 1955-ös év a tragédiákról szólt a motorsportban és a Forma-1-ben. A Le Mansi 24 órás versenyen történt tragédia súlyos csapást mért a még formálodó világbajnokságra és több futamot is töröltek az idényből. Ráadásul a franciaországi történések előtt a kor népszerű olasz versenyzőjét, Alberto Ascarit is elvesztette a sportág. Soha se örvendettet korábban olyan alacsony népszerűségnek a Forma-1 és úgy az autósport, mint abban az esztendőben. A kormányok a tragikus balesetek miatt sorra tiltották be az autóversenyzést és így végül elég foghíjas, 6+1 versenyhétvégéből álló idényen mérhették össze az erejüket a versenyzők.

A Mercedes az Ezüst nyilakkal továbbra is dominálta a mezőnyt. Juan Manuel Fangio és az ebben az évben berobbanó Stiring Moss 5 nagydíjat nyert, ebből háromszor kettős győzelmet értek el, a brit nagydíjon az első 4! helyezett is a németek W196-os versenygépét vezették. Ez a verseny volt Moss első Forma-1-es győzelme, és csak a hazai pályán aratott első hellyel tudta magát nyugtatni az argentin csapattárástól kapott vereség miatt. Fangio kitartását és végtelen győzelem éhségét mutatja, hogy az idény első versenyének számító Argentin Nagydíjat a legtöbb résztvevővel ellentétben váltótárs nélkül teljesítette a tikkasztó hőségben. Abszolút megérdemelten lett a sportág első háromszoros világbajnoka.

A korszak többi nagy pilótája tehetetlen volt továbbra is a Fangio-Mercedes kettőssel szemben, ráadásul mindenki a maga módján asszisztált a dominanciához. Ascari elhunyt egy monzai hirtelen gondolat által vezérelt teszt lehetőség alatt, Guiseppe Farina az előző évi balesetéből és sérüléseiből soha se épült fel teljesen, így idényközben visszavonult. Florian Gonzalez egy versenyző barátja halála után szintén hátat fordítót egy időre a versenyzésnek, hiába kezdte remekül a szezont egy második hellyel. Mike Hawthorn a Ferrarit elhagyva még a brit Vanwall-lal kezdte meg az idényt, de a gyenge eredmények miatt hamar visszamenekült Maranellóba. A brit pilóta még pontot se szerzett és csak egyedül az azévi le mansi sikerére gondolhatott boldogan vissza, ami a körülményeket ismerve nem volt egyszerű. A Ferrari autói versenyképtelennek bizonyultak és a Monacóban aratott győzelem inkább a szerencsének és a Fangio-Moss duó kiesésének volt köszönhető a lassú és megbízható Maurice Trintignant által. Lancia pedig hiába építette meg a legjobb technikát a D50 és D50S révén, de kifogytak a büdzséből és nem tudták finanszírozni a versenyprogramjukat.

1956

Az 1956-os idényt meghatározó események dominói már egy évvel korábban elindultak. A Le Mansi 24 órás versenyen történt tragédiában való érintettségük miatt a Mercedes a sikersorozat ellenére a kivonulás mellett döntött és majd négy évtizedig a Forma-1 közelébe se mentek. A sztárpilótapárosuk így szabad lett és a két megmaradt élcsapathoz igazoltak, Juan Manuel Fangio a Ferrarinál, Stiring Moss a Maseratinál kötött ki. Az argentin címvédőt főleg az Enzo Ferrari által kínált technika vonzotta. Az előző év végén kivonult Lanciával és az őket felvásárló Fiattal olyan alkut kötött a legendás márka alapító, hogy a Lancia által elkészült vagy félkész D50S autókból hat is Maranellóban kötött ki. Már pedig ezek a gépek legalább olyan jónak tűntek, mint a korábbi évek mercedesei, ellenben az autó fejlesztése közbeni finanszírozási gondok kiütköztek és rendkívül sokszor meghibásodtak.

Fangio rögtön az évadnyitó Argentin Nagydíjon megtapasztalta a D50S-ek ezen rossz tulajdonságát, csak a csapattárs Luigi Musso átadott autója miatt tudott győzelmet aratni, míg a sajátja lerobbant. Monacóban a koreográfia hasonló volt, csak ezúttal Peter Collins adta oda Fangionak a Lancia-Ferrarit, miután a háromszoros világbajnok összetörte a sajátját. A hibát ezúttal Moss kihasználta és az idényben az első győzelmét aratta. A Belga Nagydíjon Fangio ismét műszaki problémával küzdött, de ezúttal már ki is esett a versenyen, Moss csak a harmadik lett így a győzelmet Peter Collins szerezte meg ezúttal, ráadásul a következő Francia Nagydíjon folytatta győzelmi sorozatot. Hirtelen a sportág rajongói ismét hármas csatát láthattak a világbajnoki címért Fangio, Moss és Collins mögött.

Hogyan lett a Lancia versenyautóból Ferrari világbajnoki gép?

A kialakult állapotot Fangio nem tűrte, és bár megnyerte a következő két versenyt, de Collins és Moss is egy-egy második helyet szerzet így a minimális világbajnoki esélyeik életben maradtak az évadzáró monzai futamra. A két trónkövetelő út előtt egy út volt: a győzelem mellett a leggyorsabb kört is meg kellett futniuk, míg az argentin nem végez pontszerző helyen. Az Olasz Nagydíj pontosan erre végkimenetel felé haladt, hiszen futam közben Fangio kormányműve eltört és csak a szerencsének köszönhetően nem törte össze az autót míg a győzelemért Moss és Collins küzdött. Collins látva a bajba jutott csapattársát és hogy Luigi Musso semmi szín alatt nem akarta ezúttal átadni a Lancia Ferrariját, Collins felajánlotta a sajátját. Fangio soha se felejtette el ezt a gesztust és Moss mögött a második helyen ért célba és így megszerezve a negyedik világbajnoki címét. A sors iróniája, hogy Luigi Musso autója se húzta ki a verseny végéig, így a Collins nagylelkűsége még inkább felértékelődik.

1957

Az immár négyszeres bajnok Juan Manuel Fangio nem volt megelégedve azzal, ahogyan Enzo Ferrari bánt vele, így mindössze egy év után visszatért a rivális Maseratihoz. A váltás tökéletesen bejött, a Ferrarik által használt Lanciákat hiába próbálták versenyben tartani, a még régebbi Maseratik a kor zsenije kezében győzelmet-győzelemre hozott. A Brit Nagydíjat leszámítva, ahol Fangio elindult azt a futamot megnyerte. Legnagyobb és egyben pályafutása utolsó győzelmét a Nürburgringen aratta, ahol egy bohózatba illő boxkiállás és 50 másodperces hátrány összeszedése után volt képes nyerni a Ferrarik előtt.

A Német Nagydíjon megkapott fricska tökéletesen leírta a maranellóiak idényét. Legfeljebb csak második hely juthatott nekik az argentin legenda mögött. Győzelmet egyáltalán nem szereztek a 1957-es világbajnokságban, ami először – de nem utoljára – esett meg velük. A legjobb ferrarisnak számító Luigi Musso csak két második helyet tudott felmutatni Rouen-ből és Aintree-ből. A Ferrari helyett a fő rivális a Vanwall kezdett lenni, ahol a húzónév Stirling Mosst volt. Csak a brit tudott a Fangióval ringbe szállni, Brit Nagydíj mellett a két idényzáró olaszországi versenyen győzedelmeskedett, de ez is kevés volt a világbajnoki címhez az idény eleji gyenge forma miatt.

Juan Manuel Fangio abszolút megérdemelten szerezte meg 5. világbajnoki címét. 4 győzelem 2 második hely és egy kiesés szerepelt a neve mellett. Azonban ő és a Maserati szerepe véget ért a Forma-1-ben. Az olasz csapat a Lancia pár évvel korábbi esetéhez hasonlóan pénzhiánnyal küzdött és abba kellett hagynia a motorsport programját. Fangio pedig még két futamon elindult, de versenyképtelenség és az eredmények elmaradása miatt a következő szezon közepén visszavonult.

1958

Juan Manuel Fangio elmaradása majd visszavonulása kisebb űrt hagyott maga után. A világbajnokság szervezői azzal a furcsa helyzettel találták szembe magukat, hogy egy világbajnok sem volt a mezőnyben. A trónra kihívók bőven akadtak, az új autókkal érkező Ferrarikat a Mike Hawthorn – Peter Collins – Luigi Musso trió vezette, a technikailag fejlettebb Vanwallok oldalán a Stirling Moss-Tony Brooks sorakozott fel. Mindeközben a világbajnokság lebonyolításába két újítás is bekerült, egyrészt először rendeztek 11 versenyt egy idényben, ahol a legjobb hat eredmény számított az egyéni világbajnoki címbe. Másrészt először írták ki a gyártók/konstruktőrök versenyét és hirdettek világbajnokot szintén köztük.

Az évadnyitó Argentin Nagydíj meglehetősen furcsán indította az idényt, a legtöbb brit csapat nem utazott el Dél-Amerikába, köztük a Vanwall se. Mossot ezt cseppet sem zavarta és egy Cooperbe átülve nyerte meg az idénynyitót. Moss élete formájában vezetett, az összes futamot vagy az első vagy a második helyen fejezett be, csak a Vanwallok ne lettek volna annyira megbízhatatlanok. Az idény alatt 5 futamról is kiesett technikai hiba miatt így a Ferrarik végig a nyomában tudtak maradni. Az olasz csapat legjobbja a brit sztár Mike Hawthorn volt, aki bár csak a Francia Nagydíjat tudta megnyerni, de egy verseny kivételével mindig a dobogós helyen látta meg a kockás zászlót, harcostársa Peter Collins a Brit Nagydíjat zsebelte be. A másik Vanwallal Tony Brooks három futamot nyert meg.

Erre az esztendőre újra a tragédiák vetettek árnyat, Luigi Musso a reimsi Francia Nagydíjon szenvedett halálos balesetet, pár héttel később Peter Collins hunyt el a Nürburgringen. A baleset egyik szemtanúja, Hawthorn egy váltóhiba miatti lerobbanás és visszavontatás miatt majd órával később értesült bajtársa elvesztéséről. Gyászba vonult Maranello, két sztár pilóta elvesztése után minden erejüket Hawthorn világbajnoki címe megnyerésére koncentrálták. A Forma-2-ben edződő Phill Hillt állította csata sorba Enzo Ferrari. Hill nem vallott szégyent és megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Brit csapattársának két második hely megszerzésében is közreműködött Monzában és Casablancában, ami elegendőnek bizonyult Moss ellen és egy ponttal ugyan, de Mike Hawthorn lett a világbajnok mindössze 1 ponttal Moss előtt. Azonban a brit pilótát megviselte bajtársai elvesztése és a világbajnoki címmel a zsebében, 29 évesen a visszavonulás mellett döntött. Bár az egyéni cím nem lett meg, de a Vanwall az első konstruktőri világbajnoknak mondhatta magát hat győzelemmel.

1959

Az 1959-es szezon előtt óriási változások történtek a Forma-1-ben. Az offseason legnagyobb híre az előző évi konstruktőri bajnok, a Vanwall kivonulása volt. A helyüket a Cooper-BRM-Lotus alkotta brit kontingens vette át. A Ferrarinak a tragédiák és a visszavonuló Mike Hawthorn miatt a csapatát teljesen újjá kellett szerveznie, megszerezték Tony Brooks, a veteránnak számító Jean Marie Behrát és véglegesen előléptették az előző évi hős Phil Hillt. Stirling Moss kétlaki idényt futott, két versenyt a BRM-nél teljesített a maradékot a Coopernél. Utóbbi csapatnál ráadásul egy eddig kevésbé ismert pilóta lépett elő Jack Brabham személyében. A szezon összesen 8+1 futamból állt, ahol a legjobb 5 eredmény számított bele a végső elszámolásba.

Az Argentin Nagydíj törlése után az idénynyitót Monaco utcáin tartották meg, ahol Behra és Moss kiesése után Brabham szerezte meg az idény és Forma-1-es karrierje első győzelmét. Az ausztrál a győzelem után nem is vett vissza a tempóból és további kétdobogós helyezéssel és a Brit Nagydíj megnyerésével folytatta az idényét. Tony Brooks azonban nem adta könnyedén magán, a monacói második helye után a Francia majd a Német Nagydíjat nyerte meg. A győzelmet beárnyékolta, hogy az eddigre a Ferraritól kirúgott Behra egy betétfutamon történt balesetet követően elhunyt. Stirling Moss se akart kimaradni a világbajnoki harcból és egy pocsék szezon kezdet után – 5 futamból háromszor is kiesett, egyszer kizárták és csak a Brit Nagydíjon lett második – a Portugál és Olasz Nagydíjon aratott győzelem után tért vissza a meccsbe.

A teljes szezonban senki se tudott kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtani, Brabhamet-Mosst és Brooksot is megtalálták a pilótahibák és a technikai meghibásodások. Moss monzai győzelme, Brabham harmadik helye és Brooks kiesése után az évadzáró Amerikai Nagydíjra úgy fordultak rá a pilóták, hogy mindenkinek volt esélye a végső sikerre. A futam először és utoljára Sebringen volt, ahol a Brooksnak mindenképpen nyernie kellett, míg Mossnak legalább második helyen kellett volna célba érnie, hogy legyen bármi esélye a címre. Utóbbi versenyzőnek a reményei hamar hamvába holtak miután a váltója a futam 5. körében megadta magát. Brooksnak se voltak jobb esélyei és képtelen volt megakadályozni egy bizonyos Bruce McLaren első Forma-1-es sikerét. Brabham így mondhatni kényelmesen, az autóját a kifogyott üzemanyag miatt a célvonalon áttolva lett az 1959-es év világbajnoka. A brit csapatok felemelkedése előrevetíttette a következő évtized tendenciáját, és az eddigi olasz hegemóniát felváltotta az angol uralom a Forma-1-ben.