Isteni színjáték a Zöld Pokolban

Nagyon fura mai szemmel nézni, de az autósport világa kis híján lemaradt egy olyan versenyzőről, akit még mindig minden idők egyik legjobb Forma 1-es pilótájának tartanak. Pedig a legjobb barátja és versenyzőtársa halála miatt nem sokon múlott, hogy Juan Manuel Fangio ne jusson el Európába és a Forma-1-be.

Fangio 1936-ban kezdett el versenyezni 25 éves korában, és többnyire Dél-Amerikában mutatta meg tehetségét, Európában mindössze egyetlen alkalommal versenyzett. Az argentin pilóta a déli féltekén az évek alatt számos versenyt és sorozatot nyert meg, majd 1948 októberében nemcsak a pályafutása, de az élete is veszélybe került.

Egy Buenos Aires-Caracas közötti, 20 napon és 9 580 km-en át tartó verseny tizedik napján éjszakai, ködös körülmények között kisodródott az útról, és egy szakadékba zuhant (Peruban, a Lima – Tumbes szakaszon). A mellette ülő társa és legjobb barátja, Daniel Urrutia kizuhant az autóból, és nem sokkal a baleset után elhunyt a kórházban. Fangio ekkor depresszióközeli állapotba került, és úgy gondolta, hogy többet nem fog versenyezni. Végül aztán mégis a folytatás mellett döntött, majd a következő évben Európában kezdett el versenyezni a szárnyait bontogató Forma-1-ben.

Minden idők egyik legjobbja

Fangio csatlakozott a Forma-1 mezőnyéhez, ahol 1950 és 1958 között versenyzett. Ez idő alatt öt alkalommal lett világbajnok és az utolsó, csonka idényét leszámítva soha nem végzett második helynél hátrébb a bajnokságban.

Példátlan és valószínűleg megdönthetetlen százalékos rekordokat állított fel a sorozatban: a futamok 46,15 százalékát ő nyerte, az esetek 92,31 százalékában az első sorba kvalifikálta magát, ráadásul 55,8 százalékos pole pozíció arányt tud felmutatni – valamennyi a valaha volt legjobb a sportág történetében. Emellett ő az F1 történetének legidősebb világbajnoka is (az 1957-es cím megnyerésekor 46 éves is elmúlt), illetve az egyedüli pilóta, aki 4 különböző csapattal is világbajnok lett (Alfa Romeo, Ferrari, Mercedes és Maserati).

Versenyzőként az El Maestro (A Mester vagy A Tanár) becenevet érdemelte ki, illetve gyerekkorában El Chueco-nak (A Görbelábúnak) nevezték. Ekkor még futballista szeretett volna lenni, de alighanem mindenki jobban járt, hogy inkább motorsport mellett döntött.

Isteni színjáték a Zöld Pokolban

Fangio rövid, de annál sikeresebb Forma-1-es pályafutását számtalan zseniális teljesítmény kísérte, nem véletlenül tartják a sport minden idők egyik, ha nem a legjobb pilótájának. Külső szemlélőként, mai szemmel szinte fel sem fogható, milyen lehetetlen körülmények között, ténylegesen a halál torkában versenyezve érte el a sikereit.

“Az életem során sok igazán jó versenyem volt, így nem könnyű a legjobbat kiválasztani. Viszont, egy nagyon jó verseny olyan, ahol úgy gondolod, hogy nem sok esélyed van nyerni. Egy ilyen, és egy egyben nagyon látványos verseny volt az 1957-es nürburgringi”

– emlékezett vissza egy 1989-as interjúban, melyet az Autosport Magazinnak adott. Ezt a versenyt a mai napig gyakran emlegetik a teljes autósport egyik legmeghatározóbb versenyének, míg Fangio sikerét minden idők egyik legnagyobb győzelmének.

“A Nürburgring az egyik kedvenc pályám volt, mivel itt a versenyzőknek mindig volt egy esélye. Egy 23 km-es pálya, 166 kanyarral, emelkedőkkel és lejtmenetekkel. Egy Maseratit vezettem, amely egy jó autó volt, jó stabilitással. Egy kis gyárból jött, de a szerelők nagyon jók voltak. A Ferrarinak is nagyon jó autói voltak, 1956-ban nyertem is itt vele.”

A nürburgingi pálya építése 1927-ben fejeződött be, a teljes pályaszakasz 28,265 km (ez két részből állt, a 20,81 km-es Nordschleife-ből és a 7,747 km-es Südschleife-ból). A pályán természetesen rengeteg kanyar volt, és mivel hegységben épült, 300 méteres szintkülönbség volt a pálya egyes szakaszai között, emellett a legmeredekebb emelkedő 17 százalékos, a legmeredekebb lejtő pedig 11 százalékos volt.

Mindent összevetve a pálya méltán érdemelte ki a Zöld Pokol becenevet, mivel végig erdő veszi körül, dombokon fut föl-le, és igencsak próbára teszi a versenyzők képességeit. A teljes pályát utoljára 1929-ben használták, ezután csak a Nordschleifen tartottak GP-ket, a Südschleifet csak kisebb versenyekre használták. Idővel aztán fokozatosan elkezdtek változtatni a pályán, főleg Niki Lauda 1976-os balesete után. Rengeteg különböző változás és konfiguráció után a 2020-as Eifel Nagydíjat már egy 5,148 km hosszú aszfaltcsíkon rendeztek meg.

“Az edzéseken az autó nem ment valami jól, túl sok gumit fogyasztott, így megbeszéltük a csapattal, hogy a verseny alatt meg kelleni állnom abroncsot cserélni. A szerelők tudták, hogy így nem lesz könnyű, így hát gyakorolták a cserét. A legjobb idő 30 másodperc lett, ami abban az időben nagyon jónak számított.”

Az 1957-es Német Nagydíjra augusztus 4-én került sor. A hatodik forduló volt a nyolcversenyes szezonból. A verseny előtt Fangio vezette a világbajnokságot 25 ponttal, őt követte Lugi Musso 13- és Tony Brooks 10 ponttal. A pálya hossza ezen a versenyen 22,810 km volt, a versenytáv 22 kör (501,820 km). Az időmérőedzésen az argentin klasszis szerezte meg az első rajtkockát: a Maserati 250F jelzésű autójával a pályán elért ideje 9 perc és 25,6 másodperc volt. A rajtrácson mögötte sorrendben Mike Hawthorn, Jean Behra, Peter Collins és Tony Brooks kvalifikálta magát.

“A versenyen fél perces előnyöm volt a második helyhez képest, amikor bementem gumit cserélni. Nem tudom, mi történt ott, de amikor visszatértem a pályára, elveszett a fél perces előny, sőt, 48 másodperces hátrányban voltam! A Ferrarik voltak az első két helyen két angol pilótával [Mike Hawthorn és Peter Collins]. Két nagyon jó versenyző, szóval nem gondoltam, hogy előnybe kerülhetek velük szemben. Amikor visszaértem a pályára, már 51 másodperc hátrányban voltam, és mindössze 10 kör volt hátra a versenyből.”

A kiállásnál a gond abból adódott, hogy amikor a bal hátsó kereket levette a szerelő, nem vette észre, hogy a kerékrögzítő anya begördült az autó alá, és majdnem fél percbe tellett, amíg megtalálták. Így összesen 1 perc 16 másodpercbe került ez a boxkiállás.

“Kockáztatnom kellett – ez valami olyasmi, amit még soha életemben nem tettem. Ahol egy kanyart ezelőtt kettes sebességben vettem, most hármasban tettem, ahol hármasban, most a négyest használtam. És az autó jobban vette a kanyarokat. Így nagyobb a kockázat, kevésbé biztonságos, de gyorsabban lehet haladni. Aztán az egyik lejtmenetben megláttam a két másik autót. Két kör volt akkor hátra, és ez volt az első pillanat, amikor úgy gondoltam, hogy el tudom kapni őket”

– emlékezett vissza az ötszörös bajnok.

“Sosem voltam egy látványos versenyző, de itt olyan dolgokat csináltam, amelyeket előtte soha nem tettem meg: a pálya egyik szélétől a másikig haladva, kihasználva a maximális fordulatszámot. Így értem utol őket és nyertem meg a versenyt. Három másodperc előnnyel nyertem, pályacsúcsokat futva az utolsó 10 körben. Még ennyi évvel a verseny után is félelmet érzek, amikor rágondolok. Csak én tudom, mit vittem véghez, és ehhez mekkora kockázatot kellett vállalnom.”

Ezen az utolsó 10 körön Fangio eszeveszett tempót diktált a Maseratival. Kilenc alkalommal futott új pályacsúcsot, a legjobb ideje 9:17,4 volt, ez több mint 8 másodperccel volt gyorsabb, mint az időmérőn elért legjobb eredménye. 24 másodpercet faragott le az 1956-os legjobb idejéből. Végül 3 és fél óra után (pontosabban 3 óra, 38 perc és 38,3 másodperc után) elsőként Fangionak lengették a kockás zászlót. Mike Hawthorn lett a második 3,6 másodperces lemaradással, a dobogó harmadik fokára Peter Collins állhatott fel, ő már több mint félperces hátránnyal ért célba.

“Ez volt a legemocionálisabb verseny számomra. ‘Meisternek’ neveztek el, ha háromszor nyersz a Nürburgringen, akkor egy különleges valaki vagy. Ugyanakkor ennek a győzelemnek köszönhetően nyertem meg az ötödik világbajnokságomat. Amikor a babérkoszorúra vártam, nagyon érzelmes voltam. Most már elmondhatom, soha nem gondoltam volna, hogy megnyerem azt a versenyt, Életemben először kockáztattam. Ez volt az utolsó futamgyőzelmem. A következő évben úgy döntöttem, visszavonulok, kezdtem öregedni.”

Fangio nemhiába emlegette úgy ezt a versenyt, hogy itt kockáztatott életében először. Ugyanis úgy tudott nagyon gyors lenni, hogy tulajdonképpen a hitvallása volt az óvatos, elegáns, higgadt versenyzés. Ebben mutatkozott meg a zsenije, annyira jó versenyző volt, hogy tényleg nagyon ritkán kellett feszegetnie a határokat, de amikor megtette, akkor megdöbbentően, hihetetlenül gyors tudott lenni. Ahogy a brazil Ayrton Senna nyilatkozott az argentin versenyzőről 1993-ban:

“Ha én vagy bárki más beállítja vagy megdönti Fangio rekordját, az akkor sem ér fel az ő sikereihez. Amit ő véghezvitt abban az időben, az a tökéletesség, bátorság és stílus ötvözete volt. Minden évben megnyeri valaki a bajnokságot, de nem mindenki lehet olyan valódi világbajnok, mint Juan Manuel Fangio.”